ZALAEGERSZEGTURIZMUS.HU

Zalaegerszegi történetek

Tűzvészek a Mária Magdolna Plébániatemplomban

Zalaegerszeg első plébániatemplomát Mária Magdolna tiszteletére építették a XIII. század első felében, s ennek helyére-köré emelték a jelenleg is meglévő templomot, melynek alapkövét 1747-ben tették le. Ám tíz évvel később még mindig csak a szentély került tető alá. A munkálatokat tragikus esemény gyorsította fel: 1760. május 18-án tűzvész pusztított a városban, közel kétszáz ember maradt hajlék nélkül. A régi templom végső romlása is ekkor következett be: az új templom végül 1769-re készült el.

Gyászos esztendő volt 1826 is, amikor egy borzalmas városi tűzvész Isten házát sem kímélte: tetejét és tornyának sisakját elhamvasztotta, harangjai megolvadtak, boltozatát megrongálta.

A megvadult Zala

A Göcseji Múzeumtól északra, mindössze néhány percnyi séta után fodrozódik a Zala folyó vize, mely elválasztja a belvárost Zalaegerszeg kaszaházai részétől. A folyó áradása számtalanszor okozott kárt az évszázadok során, a legtragikusabb az 1795-ös árvíz volt, mely négy áldozatot követelt: ekkor három gyermek és egy idős asszony veszítette életét. A szörnyűség augusztus 16-án hajnali két óra tájban kezdődött, amikor is a megáradt Zala kilépett a medréből, ám nemcsak a várost árasztotta el, hanem a környező településeket is.

A borzalmas sodrásban 40 épület dőlt össze, s 200 ház rongálódott meg. Az összeírt kár 12.603 forintot tett ki. Később a folyó szabályozása és a várost átszelő árkok lefedése javított a helyzeten, de még az 1930-as években is előfordult, hogy betört a víz a városba.

Skandalum: pap a hitvesi ágyban

A zalaegerszegi vár történetéhez fűződik egy – napjainkban is ismert, dokumentumokkal alátámasztott – botrányos esemény. 1650. február 16-án éjjel az egerszegi sereg trombitása, Rohoncról hazaérve, a feleségénél találta a helybéli papot. Jogos felháborodásában a felszarvazott férj jól ellátta a pap baját. A trombitás az ütlegelés során fellármázta az egész sereget, s a katonák egy emberként siettek társuk megsegítésére.

Ahogy Kerpachich István várkapitány fogalmazott feljebbvalójának: „éjjeli dolog volt” az asszony és a tisztelendő között, aki, mint kiderült, több mint másfél éve látogatta a csalfa asszonyt. A papot végül tömlöcbe vetették, majd kérték a püspököt, hogy büntesse érdeme szerint.

További érdekességek az egerszegi vár történetéről IDE KATTINTVA!

Riasztórendszer a török időkben

A legnagyobb gondot az egerszegi vár életében a török portyázások jelentették. A zalaegerszegi őrség nagyobb seregnek nem tudott ellenállni, ám kisebb csapatot már el tudott kergetni, ráadásul a zalai várak riasztórendszere – a hírlövés – lehetővé tette, hogy a zsákmányoló katonák ellen több szomszédos vár összefogjon.

A várnak különösen Kanizsa eleste, 1600 után nőtt meg a szerepe, amikor kiépült az apró végházak mélységben tagolt rendszere. A törökök többször is betörtek a városba, 1664-ben el is foglalták a várat. Az élet ugyan helyreállt ezután, a törökök is kivonultak, ám a megerősített vár nem állta ki az idő próbáját: 1675-ben nagy része a tűz martaléka lett.

További érdekességeket talál az egykori egerszegi várról IDE KATTINTVA!

Alsójánkahegy története

Két magaslat, a Páterdomb és a Jánkahegy között találjuk Alsójánkát. A városrészben a két sarokpontot a neoromán stílusú (ma már jórészt vakolatdíszeit vesztett) vasútállomás, valamint a Mindszenty József által alapított egykori Notre Dame-zárda (ma általános iskola, gimnázium és kollégium) jelenti.

A XX. század elején beépült körzetben közel százéves útszakaszokat is találunk: a Mátyás király utca 1927, míg az Árpád utca 1928 óta viseli a nevét. A folyamatos fejlődésről tanúskodik, hogy 1957 óta jelzik a térképeken a Bartók Béla, valamint az onnan kiinduló és visszakanyarodó Móricz Zsigmond utcákat. A történelmi változások a dombos negyedet is érintették: a II. világháború előtt a Dobó Katalin utca Festetics György nevét, a József Attila utca IV. Károlyét, míg a Bem József utca Eszterházy Pál grófét viselte. Miközben belefeledkezünk Alsójánkahegy múltjába, rájövünk, hogy a városrész rejtélyekben sem szűkölködik…

Az egykori hősök tornya

„A földön a legnagyobb hit az erő és az akarat. E kettőt hirdesse az egerszegi Revíziós torony: Nagymagyarországba veteti hitünket és Nagymagyarország megteremtésére irányuló töretlen akaratunkat.” Herczeg Ferenc szavai ezek, melyeket az író 1935-ben mondott az úgynevezett hősök tornya avatásakor.

Az építményt (tervező: Antal Dezső építész) a nemesnépi harangláb mintájára állították fel a Mátyás király és a Tomori Pál (akkor: Kemény Zsigmond) utcák találkozásánál. A magyar népies erő jelképének gondolt emléket elnyűtte az idő, az 1950-es évek elején végleg eltűnt Alsójánkáról.

A zalabesenyői Skublics család

A Skublics família nagy hatással volt Zalabesenyő fejlődésére. A családból a leghíresebb Skublics Imre (1771-1830) volt, aki két ízben is országgyűlési követe volt a vármegyének, melynek felajánlotta könyvtárát. Az 1954 kötetből álló, 790 művet tartalmazó bibliotéka, a számára építtetett háromosztatú könyvszekrénnyel egyetemben a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárában a mai napig látható.

A leggazdagabb családi levéltár is a Skublicsokhoz köthető: a hagyaték mennyisége 3,64 folyóméternyi anyagot tesz ki, melynek egy részét 1973-ban adta át a somogyi levéltár a zalai intézmény számára. Ma már csak a helyi temetőben és az ottani templomban látható sírkövek emlékeztetnek a nemesi famíliára, hisz’ a család két régi pompás kastélya a háború áldozata lett. Volt idő, amikor három kastélya is volt a településnek, mára egy sem maradt belőlük.

Zalabesenyő története

Zalabesenyőt felkeresve egy csendes, szép panorámájú „falucskába” érkezünk. Sem a lakosok kedvessége, sem a házakból áradó nyugalom nem árulkodik arról, hogy az egerszegi peremkerület az elmúlt évszázadok során többször is a pusztulás szélére került.

A falu neve a besenyők egykori jelenlétére utal, akiket a XI. században telepítettek ide. Ám mégsem ők, az Árpád-kori katonák voltak a falu „honalapítói”, hiszen a Besenyőhöz tartozó Alsó-réten feltárt leletek (pattintott kovaszilánk, római kerámia) arról tanúskodnak, hogy már az ős- és ókorban is lakott területnek számított. Beseneu – így szerepel abban az 1326-os oklevélben, melyben először megemlítik. A következő fontos évszám 1381, amikor is egy határjárás során részletesen rögzítették Egerszeg és Besenyő határát – ez a határ majd’ hatszáz évig változatlan maradt, egészen Zalabesenyő Zalaegerszeghez történő csatolásáig (1958).

A XIV. században helyi nemesek birtokolták a falut, melynek két évszázaddal később rengeteg kárt okoztak a portyázó törökök: támadásaikat a település olyannyira megsínylette, hogy szinte teljesen elpusztult. A XVIII. század közepétől a Skublics család határozta meg az életét egészen 1908-ig (a település neve ebben az évben Zalabesenyő lett). Besenyő tájképéhez ugyanúgy hozzátartozik az olajfinomító, mint Besenyő valamikor lakott szőlőterülete, az Öreghegy is, ahol 2003 óta várja a hívőket a Szent Péter-Pál kápolna.

Szenterzsébethegy története

A zalai táj szívében, Göcsej szélén – két szelíd dombháton – találjuk Szenterzsébethegyet, mely 1969 óta része Zalaegerszeg életének. A gyönyörű panorámával bíró településrészen kedvelt turistaútvonal vezet végig, s miközben szőlők, gyümölcsösök között sétálunk, kirajzolódik előttünk a Kőszegi-hegység és az Alpok körvonala is.

Sokunk kedvelt „Örzsehegyét” 1372-ben említik először egy határjárás alkalmával, ám egyes kutatások arra utalnak, hogy a falu már az Árpád-korban létezett. Ez a vélhetően templomos település valószínűleg elpusztult a XVI. század végén, később régi helyétől keletebbre települt újra.

Öreghegy és Újhegy alkotják Szenterzsébethegyet, melyet jelentős bortermelő településként tartottak nyilván a XIX. században (érdekesség, hogy a Göcseji Falumúzeum szenterzsébethegyi kamrája az újhegyi oldalról került a skanzenba). A ma közösségi házként működő, egykori iskola falán 2012 óta tábla emlékezik Mindszenty József apátplébánosra, aki sokat tett az intézmény alapításáért és felépítéséért (az iskola falán találjuk még az I. és II. világháborús emlékművet is). Nevezetes még az 1843-ban épített, s legutóbb 2006-ban megújult harangláb a gyönyörű nevű Virágszer utcában.

Az egykori tüdőszanatórium

A Külsőkórház területét egykoron Drótfalunak vagy Magyar Szibériának nevezeték azok a fogvatartottak, akik hónapokig, évekig sínylődtek a rossz emlékű internálótáborban, melyet 1915-ben építettek Pózva határában egy erdei fennsíkon, a honvédhuszárok egykori gyakorlóterén.

A vérzivataros évek alatt eleinte orosz katonák kerültek a táborba, később szerbek, románok és olaszok is – a közelben kiépített hadifogolytemető a fogvatartottak emlékét őrzi. 1919-től 1924 végéig politikai üldözöttek kerültek az internálótáborba, melynek helyén tüdőszanatórium működött tovább. Az egykori tábor utolsó barakkját az 1960-as években lebontották.

Pózva története

2017-ben ünnepeljük Zalaegerszeg első írásos említésének 770. évfordulóját. A városhoz 1963-ban csatolt településrész, Pózva is hasonló „kort” ért meg, hiszen 1272 óta fordul elő különböző feljegyzésekben: a „Pozuba” alakból lett a „Pozba”, 1513-tól „Pozwa” néven írták a községet.

1576-ig lakott helyként tartották számon, amikor is a török felégette, igaz, nem néptelenedett el. A XVII. században, valamint a XVIII. század elején pusztaként jegyezték Pózvát, mígnem a XVIII. század közepén újjátelepült – ekkor már a Festeticsek birtokában volt.

Történetében mindig is fontos szerepet játszott az erdő: a pózvai rengetegről már egy 1598-as dokumentumban írnak (ebben Egerszeg lakóit a fakivágástól tiltják), 1785-ben erdőségek között megbújó kicsiny falucskaként festik le a községet. A pózvai erdő volt a mai Zalaegerszeg területén az első erdő, ahol a munkálatokat szakember irányította. Az egykori rengetegből már csak a Felsőerdő maradt meg (a Külsőkórházhoz vezető utat 1974 óta nevezik Felsőerdő utcának).

Pózva mellett a kavicsbányászat következtében 112 apró tavacskából álló, gazdag madárvilággal rendelkező tórendszer is kialakult.

Németh János, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas zalaegerszegi szobrász, keramikus domborművét 2006 óta találjuk a pózvai gyógyszertár falán (az alkotás eredetileg a megyei kórház főbejárati csarnokát díszítette). A keramikusművész számos alkotása díszíti Zalaegerszeg utcáit és épületeit.

Páterdomb története

Zalaegerszegen az egyre szaporodó terek és utcák a XIX. század második felétől új neveket kaptak – némelyiket a tulajdonosáról nevezték el, így Páterdombot is, hiszen itt voltak a katolikus egyházi birtokok, a püspök uradalmi földjei (a páter szó jelentése: katolikus pap, atya). A városrész lassan formálódott, majd’ egy évszázadba telt, míg mai alakját elnyerte.

Egyik legrégebbi utcája 1903-tól viseli Kinizsi Pál nevét, bár a kezdetekkor még nem épült ki ma ismert, teljes hosszúságában. A XIX-XX. század fordulójának lakosai mezőket láttak a Bíró Márton utcától keletre. 1928 óta láthatjuk térképeken a – teljes egészében a két világháború között kiépült – Farkas Dávid utcát; a névadó sokat tett a településért, hiszen a páterdombi és a zalaegerszegi határban lévő összes ingatlanát a szegénysorú tanulók segélyezésére adományozta. 1943-ban avatták fel Páterdombon a nevezetes ONCSA-házakat.

Nem messze a jellegzetes házaktól, a mai Holub József utca környékére tervezték az új klinikát (erről árulkodik, hogy 1955-ben Új kórház utcának hívták a szakaszt), ám a Külsőkórházat végül a pózvai városrészben építették fel. Az évtizedek folyamán többször változtak az utcanevek Páterdombon: a Juhász Gyula utca egy szakaszát 1928-ban – érthetően – Vasút utcának nevezték, a Radnóti utcára 1937-ben még Csáktornyai utcaként hivatkoztak. Míg a Báthori István utca 1963-ra épült ki teljes egészében, addig a Baross Gábor utca beépülése csak az 1960-as évek végén kezdődött el. A nyugalmas, gyönyörű tájképekben nem szűkölködő körzet egyik látványossága volt a vasútállomás mögött, a Juhász Gyula utcában évekig működő Zalai Fazekasház (Czúgh Dezső fazekas, mint népművész 1979-től dolgozott ott gyermekeivel, önálló kiállítóterme is volt – 1995-ben hunyt el), ám idővel a kézművesek új otthonra leltek a Gébárti-tó partján…

Ola története

Ola neve 1236-ban tűnik fel először a forrásainkban, ám a település már réges-régen lakott volt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1955 körül az egykori laktanya udvarán egy késő avar kori övgarnitúra került elő (ez a Göcseji Múzeum birtokába került).

1526 környékén a Zala folyó mocsaras területei miatt Olába csak töltésen keresztül lehetett közlekedni. A falu és Zalaegerszeg a XIX. század végére már teljesen összeépült, ám a határok találkozásán túl gazdasági érdekek is fűződtek ahhoz, hogy Olát a városhoz csatolják. Egerszeg ugyanis szerette volna adózó polgárai számát növelni, ehhez pedig szüksége volt a településre, hisz a borkimérés (Ola házankénti kocsmáltatási joggal bírt), továbbá a heti épületfavásár haszna mellett még a huszárlaktanya lovassága is itt költekezett. Olát végül 1887-ben csatolták Zalaegerszeghez (a mai városrészek közül elsőként), a rendezett tanácsú város első polgármestere, Kovács Károly vezetése idején.

Landorhegy története

Zalaegerszeg egyik legnépesebb városrésze, a Landorhegy termőföldből „született”. A XVIII. században nagyrészt erdő volt itt, a területet 1803-ban Landor Hegyi fordulóként jegyezték, 1875-ben pedig már dűlőként szerepelt – így dokumentálták még 1960-ban is.

A landorhegyi lakótelep helyén 1962-ben kukoricás zöldellt, a mai Csiszár-kút környékén még az évtized végén is művelték a földet. A mezők helyén néhány év alatt kisváros méretű központ nőtt ki a földből. Ha rálépünk az idővonalra, elsuhan mellettünk a Ruhagyár és a Petőfi Laktanya emléke.
Ma Landorhegy az egyetemi képzés fellegvára, a számviteli és egészségügyi főiskolák neves intézményeivel. Tekintsük a híres Platán sort a városrész bejáratának, s barangoljunk egyet a kerületben. Megéri, már csak azért is, mert Zalaegerszeg szobrainak jelentős hányada itt található – megbújva az épületek között, a ligetek fái mellett…

ZALAEGERSZEG UTCA BUDAPESTEN
A Kispest utcát városunk viszonzásképpen nevezte el 1974-ben, mivel Budapest kispesti negyedében (a 19. kerületben) utcát neveztek el Zalaegerszegről. A Kispest utca a Landorhegyi és a Madách Imre utcákat köti össze. További érdekesség, hogy Hódmezővásárhelyen teret neveztek el városunkról.

Kertváros története

Hosszú út vezetett Zalaegerszeg azon településrészének kialakulásához, melyet ma a következő hangulatos, nyugalmat árasztó szóval illetünk: Kertváros.

Azt a területet, ahol az Átalszegett utca kezdődik, a XIX. század legelején még Háta Szegetti vagy Átó Szegeten dűlőnek hívták. A természet által birtokolt környék sokáig nem is települt be, mígnem az 1950-es és ’60-as évek lakásépítési céljainak megfelelően növekedni kezdett a körzet. Akkoriban a lakótelepeket (mint a településtervezés elengedhetetlen részét) a város külső területein szándékozták kialakítani, nem utolsósorban azért, hogy a tapasztalható lakásínséget a lehető legkisebb szanálással lehessen megoldani.

Számtalan új utcát nyitottak meg a városban, így a Köztársaság (akkoriban még: Népköztársaság), Olajmunkás és Átalszegett utcákat – ebben a negyedben többnyire kertes házakat húztak fel, a kor ízlésének megfelelően négyzet alakú, sátortetős épületekkel. Ez a rész volt alapja Zalaegerszeg kertvárosi településrészének, mely az 1960-as évek végén déli irányban növekedve összeépült a valamikori KISZ-teleppel – utóbbi név sokáig az egész Kertvárosra „ráragadt”. Noha az Átalszegett utca már 1959-ben megkapta mai nevét, még napjainkban is bővül a városrész (a Cinke utcát például 2004-ben avatták fel).

Kaszaháza története

Kaszaházát mindössze a Zala folyó különíti el a lüktető belvárostól. A település neve 1433-ban tűnik fel először: „Kazahaza” formában említették, előtagja a „Kasza” személynévvel azonos.

Ha visszautazunk az egykoron önálló falu múltjába – mocsaras, erdőkkel övezett területre érkeznénk. Erről tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok: 1564-ben hársas, 1722-ben tűzifának való erdőt jegyeztek fel. A település fontosságát jelzi, hogy az 1800-as években téglagyárat működtetett. Egerszegtől 50 öles híd választotta el; a híd vámházában szedték be a földesúr – a veszprémi, később a szombathelyi püspök – részére a vámot. Ezért a mai Batthyány Lajos utcát 1818-ban Vámszedő utcának nevezték (később, 1840-ben már Pesti utcaként hivatkoztak rá, mert a fővárosba errefelé vezetett az út).

A XX. század első évtizedeiben körülbelül 400-an éltek Kaszaházán, ekkor már Neszelét is ide számították (1899-ben csatolták hozzá). Gazdasági jelentőségre az itt működő (s az ezredforduló környékén lebontott) Böhm-malom, valamint az előtte álló egykori vendéglő miatt tett szert. A Zala folyó partján kiépített kaszaházai strand kedvelt fürdőhellyé vált a városlakók körében a múlt század elején. Kaszaházát már a XIX. század végén szerették volna Zalaegerszeghez csatolni, erre végül 1933-ban került sor.

Jánkahegy története

„A mi szőlőnk a Jánka egyik fiadombján volt; apánk maga telepítette s gondozta; gyümölcsöst is ültetett hozzá, méhest létesített, nyaralót, vincellérházat épített rá, s az egészet bekerítette gledícsiasövénnyel. Ez a szőlőskert, a ‚hegy’ volt gyermekkorom legboldogabb tanyája. A verandáról tág kilátás nyílt a városra, a távoli dombokra, Göcsej felé, Besenyőn, Botfán túlra; a Jánka gerincén szólalt meg mindig a harangszó…” – idézi fel gyermekkorát Keresztury Dezső.

Jánkahegy ma is olyan, amilyennek a híres irodalmár egykoron látta: ha szeretnénk belefeledkezni a zalai táj szépségeibe, sétáljunk el a nevét 1974 óta viselő Jánkahegyi útra, s megbizonyosodhatunk róla, hogy nemcsak a tekintetünk, hanem a szívünk is táplálékra lel. Gyakorlott kirándulók már ismerik ezt az érzést, hisz’ a domb csücskén otthonra talált jánkahegyi kereszt több túraútvonal tájékozódási pontjául is szolgál.

SZŐLŐKERTEK A JÁNKAHEGYEN
Ma Jánkahegyen hangulatosabbnál hangulatosabb szőlőkerteket láthatunk, ám ha visszautazunk az időben néhány évszázadot, erdőség köszöntene ránk. Ma már mutatóba sem maradt belőle – az erdőirtások miatt hasonlóan tűntek el Egerszeghegy és a Zala-völgye nagy erdei is. A XIX. század utolsó negyedében Jánkahegyet már a dűlők közé sorolták.

Ságod története

Ságodon, hasonlóan Zalaegerszeg városrészeinek többségéhez, őskori és középkori településnyomok árulkodnak arról, hogy az emberek szívesen vették birtokukba ezt a dimbes-dombos vidéket.

A helyiek felismerték, hogy a ságodi-neszelei fennsíkon gazdaságosan lehet folytatni a földművelést. Ságod neve 1336-ban tűnik fel a ság (domb) köznév képzős alakjaként. A XVI. századi források két helységet különböztetnek meg: Nemesságodot és Pórságodot.
Az első jelentős erdei majálisok egyikét a ságodi erdőben rendezték meg 1843 májusában. Erről a Regélő és Honderű lapok is beszámoltak, kiemelve: az ünnep alkalmából hat-hétszáz főre becsült társaság jelenlétében 12 taracklövéssel köszöntötték „Zala csillagát”, Deák Ferencet a természet „szabad templomában”. Itt, a fák között tálalták fel a vacsorát, miközben zenészek fokozták a jókedvet. A vigadalom végét tűzijáték előzte meg: „A légűrben nagy durrogás közt elpattanó s tündefényű csillagokká változó röppentyűk, görögtüzek, tűzkúpok, vezúvhegy… kellemes szemléletül szolgáltak a fényes társaságnak.”
Az 1969-ben Zalaegerszeghez csatolt városrész – hasonlóan Gébárthoz – ma a legdinamikusabban fejlődő turistaközpont, köszönhetően a határos fürdőkomplexumnak.

Gébárt története

Gébárt mindig is egy névvel bírt a suhanó évszázadok során; igaz, ezt a nevet többféle változatban őrizték meg a dokumentumok az utókor számára. Csupán néhány példa: Gebarth, Gybarth, Givard, Gewart.

Egyes vélemények szerint a településnév eredete a német Gebhard személynévre vezethető vissza. Már az Árpád-korban lakták a helyet, erről tanúskodnak az előkerült edénytöredékek, ám az a falu keletebbre feküdt a mainál. Egyébként a Gébárti-tó mellett őskori maradványokat is találtak. Zalaegerszeg városrészei között Gébárt okleveles említése a legkorábbi: 1211-ben írták alá azt a pergament, melyben II. András két hűséges szolgálójának adományozza királyi várbirtokainak egyikét, a ligetes, bokros Gébártot. A falu sorsa a későbbi évszázadokban összefüggött más városrészekével: a XV. század közepétől Neszelével együtt említik, 1899-ben vele együtt csatolták Kaszaházához, majd Gébárt 1938-ban kivált, hogy Andráshida része lehessen.

Gébárti szabadidőközpont története

A Szentmártoni- és a Ságodi-patak vize táplálják a Gébárti-tavat, mely amellett, hogy Zalaegerszeg legnagyobb vízfelületét jelenti, egyben a város turisztikai motorja is. Az 1976-79 között mesterségesen kialakított állóvíz és környezete olyan fürdőkomplexumot foglal magában, mely szintén egyedülálló: aquapark, termálfürdő és strandfürdő is megtalálható a Gébárt és Ságod közötti területen.

Az AquaCity Vízicsúszda- és Élménypark számos élményelem mellett az ország legnagyobb hullámmedencéjével várja a lubickolni vágyókat. Aki másfajta vízi élményre vágyik, szívesen keresi fel a szomszédos Zalaegerszegi Termálfürdőt, mely éjszakai fürdőzéssel, fényterápiával és szaunaházzal áll rendelkezésre. A hagyományos lidó kedvelői nyáron a Gébárti Tóstrandot látogatják. A Gébárti-tavat a horgászok is szívesen felkeresik télen-nyáron.

Ha két évszázadot visszautaznánk az időbe, meglátnánk a Gébárti-tó „elődjét”, mely nem volt más, mint egy mesterségesen felduzzasztott malomtó, melyet ugyanaz a két patak táplált, melyek a mai víztározót is éltetik. Ennél a Szentmártoni- (más nevén Bukicsai-) és a Ságodi-patak találkozásánál kialakított tavacskánál egy kisebb őrlőház működött a XVIII. században.

Egerszeghegy története

Zalaegerszeget számos domb veszi körül. Mint Tüskés Tibor fogalmazott Zalamente, Somogyország című könyvében: „A terjeszkedő város új házai a dombok lábára kapaszkodnak… A másutt zsúfolt, szürke panelépítkezés itt levegősebb, színesebb, egyénibb hangú lakónegyedeket eredményez.” Az egyik ilyen dombon leljük Egerszeghegyet, mely valaha erdős területnek számított, 1875-ben dűlőként tartották nyilván, ma pedig hegyi hajlékokat, családi házakat találunk itt.

Zalaegerszeg közigazgatási területén számos „hegyre” bukkanunk, ahogy itt nevezik a szőlőkkel, gyümölcsösökkel, erdőkkel hívogató dombokat: Landorhegy, Jánkahegy, Cimpóhegy, Csácsi-hegy, Gévahegy, Gógánhegy, Lukahegy, Öreghegy, Szenterzsébethegy, Szívhegy, Újhegy, Vakaros-hegy, Pipahegy, Henyehegy, Karácsony-hegy, Fehér-hegy, Kápolnahegy, Avashegy…

Ebergény története

„Göcsej éjszak-nyugati sarkán erdős és patakos halmok közt fekszik Ebergény.” – olvashatjuk Eötvös Károly 1896-ban kiadott Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális munkájában.

A hangulatos leírás mellett nem kevésbé beszédesek Ebergény hajdani nevei sem, hisz’ a középkor óta lakott települést hívták már Belyánvölgynek, Keresházának, továbbá Ebergényvölgyének is. (Ebergény 1371-ben Eburgyn, 1372-ben Ebergen alakban tűnik fel az oklevelekben). A községet a nagy múltú Ebergényi, majd a Sárkány család birtokolta. Tipikus hegyközségi faluként tartották nyilván, lakói a szőlőhegyen laktak; egy 1777-es feljegyzés szerint Ebergényben 36 helybeli és 79 külső gazda művelt összesen 757 kapás szőlőt.
Ebergényben, hasonlóan más északkeleti göcseji településhez, a XVIII. század végére a középbirtokos nemesek és jobbágyaik telepedtek le. A falut 1969-ben csatolták Zalaegerszeghez. Különös tréfája a sorsnak, hogy az 1888-ban elnevezett Ebergényi utca nem a szóban forgó városrészben található, maga a szakasz csupán oda vezet. S ha az utcaneveknél tartunk: Budapesten is találunk Ebergény utcát (17. kerület).

Csácsbozsok története

Az egykoron két falucskából (Csács és Bozsok) álló peremkerület mindig is lakosai és a környékbeliek éléskamrájának számított. (Csácsot forrásaink elsőször 1326-ban említik „Chec” alakban. Bozsok neve 1339-ben tűnik fel „Bozuk” alakban, a szláv isten szóból származó személynevet takar.)

Már egy 1335-ös okiratból, a zalavári apátság csácsi birtokának határjárásából ismerjük, hogy főként tölgy-, hárs-, fűz-, vadkörtefa és berkenye fordult elő leggyakrabban az erdőterületen (még érdekesebbé teszi az írást, hogy a hársfa neve magyarul is szerepel benne).
Sötét időket idéz fel az 1532-es évszám, amikor is a helyi malmokat kivéve egész Csács leégett, s a lángok még a templomot sem kímélték. 1697-ben hajdúk (egykori egerszegi várkatonák) telepedtek le a beerdősült, elbokrosodott csácsi birtokra, ahová szőlőt telepítettek, továbbá legelőket és szántókat alakítottak ki. A pusztító török idők után Csács viszonylag későn, a XVIII. században népesült be ismét: egy 1730. évi feljegyzés arról tanúskodik, hogy a faluban mindössze 12 ház található, azok is újonnan épültek. A XIX. század első felében „Szabad Csács” rétjét találták a városi határ legjobb legelőjének, míg Bozsok erdejével tűnt ki. A két község 1888-ban egyesült Csácsbozsok néven, az új települést 1963-ban csatolták Zalaegerszeghez. Ma már a megyeszékhely egyik kirándulóparadicsomának számít arborétuma, kockásliliom mezője, túraútvonalai, valamint medvehagyma-lelőhelyei miatt.

Botfa története

Botfát nyugodt szívvel nevezhetjük Zalaegerszeg zarándokhelyének, akár a vallásos elmélyedést, akár a botanikai környezetet, akár a turisztikai lehetőségeket nézzük. Isten és a természet közötti kapcsolat talán sehol másutt nem jelenik meg ilyen koncentráltan Egerszeg településrészei között, mint ebben az 1981-ben „csatlakozott” városnegyedben.

Az egykor különálló település ma kastélyáról híres, ám az Árpád-korban a falu és a szomszédos Csatár között palánkvár állt, melyből ma már semmi sem maradt fent, Botfa Várberki utcája mégis megőrizte az építmény nevét. A község régmúltjába kalauzol bennünket a Szörnyű kút legendája (a kút vize máig elérhető), a helyi patak eredetét megörökítő néprege (Váliczka), valamint a mesék világába repítő Válicka kisasszony története. Ha Botfa történetében kalandozunk, feltűnik, hogy a település életfája teljes mértékben összefügg a XVI. században kialakult uradaloméval, melynek mai reprezentánsa az Erdődy-Hüvös kastély.

Képünkön Botfa városrész látható. Felvétel: Kaszás Ildikó.

Az egykori Bődy kilátó és a szánkópálya

A TV-torony helyén (egész pontosan a mai épület mellett) korábban egy göcseji haranglábat idéző építmény állt: az 1935-ben, fából készült tornyot Bődy kilátónak nevezték (az akkori Országos Magyar Weekend Egyesületben is tevékenykedő Bődy Zoltán népszerű alispán után). A II. világháború alatt megfigyelő helyként működött, az idők során tönkrement.

Sokak gyermekkorát töltötte el boldogsággal az a felvonóval működő szánkópálya, melyet 1937 januárjában nyitottak meg az Alsóerdőn, a mai TV-torony és az erdészház között. A másfél kilométer hosszúságú, a bobpályák elődjére emlékeztető pálya felvonóháza azonban hamarosan leégett.

Bazita története

A hegyközségi jellegű Bazitát először egy 1381-es irat említi – ekkor még Bazyta-ként írták a nevét. Lakói főként szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak.

Bazita réges-régi ingoványos területére utal „Tókasűrű”, ahol a múlt embere a kenderáztató tókákat találta; ám a környék múltja jóval korábbi: Bazita-Szelefa körzetében ókori telepekre utaló nyomokat fedeztek fel. Pais Dezső, a zalaegerszegi születésű nyelvész szerint Bazita (csakúgy, mint Bozsok) a szláv bogŭ, azaz isten szóra eredeztethető vissza.
Zalaegerszeg területe leginkább az 1950-es és ’60-as években növekedett meg a számos peremközség becsatolásával. Néhány utcanévből így több „keletkezett”, a párhuzamos utcaneveket meg kellett változtatni – a problémát 1974 végére orvosolták: a bazitai Petőfi utcából Bazitai út lett, míg a Kossuth utcát Toposháza névre keresztelték (Bazita magába olvasztotta Toposházát).

Az andráshidai repülőtér

Andráshida élete a XX. század második felében összefonódott a repülőtér és szovjet laktanya történetével. A légikikötőt 1953 augusztusában avatták fel, fontosságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy az ünnepségen több mint nyolcezer ember vett részt.

Ez év szeptemberében lépett érvénybe az őszi menetrend, napi két járat érintette Budapestet és a nyugati országrész több városát. Idővel a repülőtér forgalma kibővült, hisz’ a pilóták a polgári és sportrepülés mellett mentési és növényvédelmi feladatokat is elláttak. Különös rakományról is beszámol a korabeli sajtó: a Zala folyóból kifogott rákokat is a menetrend szerinti gépek szállították neves fővárosi éttermekbe és szállodákba.
A hazai polgári repülés első fegyveres gépeltérítése is köthető Andráshidához: 1956 nyarán a MALÉV Budapest-Szombathely-Zalaegerszeg járatának gépét Győr felett hatan eltérítették, így a gép Németországban szállt le – a járaton dulakodás tört ki, kettő zalaegerszegi férfi (a ruhagyár tisztségviselői) kórházba került.
Ugyan a polgári repülés 1967-ben véget ért Andráshidán, ám 2006-tól ismét fogadnak kis- és sportgépeket. A légikikötőt több klub is használja napjainkban turisztikai és hobbicélokra: repülő egyesületek, sárkányrepülők, motoros repülők, ejtőernyősök, valamint repülőmodellezők is.

Képünkön az andráshidai repülőtér legelső menetrendje – Fotó: Varga Kálmán György

Ördöngös életű boszorkány Andráshidán?

A középkori boszorkányperek egyik utolsó példájaként említhetjük az andráshidai Boronyák Éva esetét, akinek ügyében a zalai törvényszék vizsgálatot folytatott le a településen.

Az 1741 augusztusában kelt jegyzőkönyv több tanú kihallgatását is tartalmazza, akik a következő kérdésre feleltek: „Tudgyae a Tanu nyilván? avagy hallottae bizonyossan hogy mostanságh az N(emes) Vár(me)gye fogsághában raboskodó Boronyák Éva bűbájos eördöngős és Boszorkányos életű légyen, és nem de nem eö eördöngösségivel másoknak károkat, nyavallyákat, némellyeknek haláltis okozotte?”
A vallomások megjelentek a Schram Ferenc által közreadott Magyarországi boszorkányperek 1529-1768 című monumentális gyűjteményben is, melyből kiderül, hogy 1735-ben és 1751-ben Szenterzsébethegyen, valamint 1750-ben Besenyőben is „boszorkányok” ügyében vizsgálódtak a törvény emberei.

Fotónkon Boronyák Éva tanúkihallgatási jegyzőkönyvének részlete – Fotó: Varga Kálmán György, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára

Andráshida története

Leletek bizonyítják, hogy már az őskorban ember élt Andráshidán, a múlt kutatói kelta nyomokat is találtak, s ha hihetünk a legendáknak, akkor elképzelhetjük, amint a tatárok a Zala folyó egyik rejtett gázlóján kelnek át, hogy a – szomszédos – gébárti Kányavárat feldúlják.

Ne csodálkozzunk, hogy a településrész első említésében nem fedezzük fel az Andráshida elnevezést. Sövényfalva, Lovászi és Jegenye nevét is említik az oklevelek – ezek mind a mai Andráshidát és környékét jelentették.
Andráshida már a X. században a királyi lovászok szálláshelye volt, talán ezért is nevezték a települést Lovászinak, ahogyan az 1211-es adománylevélben leírták nevét, mely szerint az uralkodó, II. András két hűséges vitézét Gébárt királyi várfölddel jutalmazta meg – azzal a területtel, mely Lovászival is határos.
Amennyiben Andráshida nevének „keletkezését” kutatjuk, talán nem járunk messze az igazságtól, ha annak az 1426-os oklevélnek hiszünk, melyben a falut Andreashyda néven írják, s mely arról értesíti olvasóját, miszerint egy András nevezetű egyén itteni birtokán vezetett át a híd a Zala folyón.
Andráshida lakói önellátásra rendezkedtek be az évszázadok során, erre szükségük is volt, amikor a földesúr mellett a töröknek is adózni kényszerültek. 1938-ban csatolták hozzá Gébártot, két évvel később Apátfát (ezt az apátsági birtokot az ősi zalai települések között tartják számon), 1950-ben Vorhotát – majd ez, a megnagyobbodott Andráshida vált Zalaegerszeg részévé 1969-ben.

Fotónkon az egyetlen ismert andráshidai postai képeslap látható az 1950-es évek első feléből. Baloldalt fent az Antal kocsma (háttérben a körjegyzőség épülete), jobboldalt fent a templom és környéke, balra lent az egykori iskola épülete, jobbra lent egy részlet az Andráshidai (egykoron: Petőfi) utcáról. Fotó: Varga Kálmán György

Rejtélyes eredetű tűzvészek a városban

Noha a 19. század első felében több tűzvész is pusztított a városban, az itt élők számára a legnagyobb megrázkódtatást az 1826-os jelentette. Ekkor két egymást követő alkalommal, alig két hét különbséggel szinte porig égett az egész város. Már-már misztikus felhangot ad a tragédiának, hogy mindkét tűzesetet előre „bejelentették”.

A feljegyzések tanúsága szerint 1826. július 8. reggelén valaki azt írta fel az egerszegi vendégfogadó kapujára, hogy tíz nappal később nagy tűz lesz a városban. A városbíró nem vette félvállról a fenyegetést, így nappal strázsák ellenőrizték a vidéki utasok okmányait, éjszaka pedig tűzvigyázók járták a várost. A fenyegetés napjának reggelén, amikor már sokan azt gondolták, hogy nem történik semmi, aratni mentek az emberek. Ám délelőtt 10 és 11 között egy szekérszínben felcsaptak a lángok, melyek a szeles, száraz időben könnyen továbbterjedtek. 120 lakóház, 62 pajta és 98 istálló vált a lángok martalékává.

A lakóknak felocsúdni sem volt idejük, amikor újabb – ezúttal német nyelvű – fenyegető levelet találtak a fogadó kapuján, miszerint július 28-án ismét tűz lesz a városban. Aznap esett az eső, ám másnap délelőtt negyed 11-kor a város északnyugati részén, a püspöki major közelében ismét felcsaptak a „dühösködő lángok”. Ezúttal 147 ház, 80 pajta és 126 istálló égett le – azok az épületek, amelyek nem pusztultak el az első tűzvészben.

A város tanácsa szándékos gyújtogatásnak minősítette az esetet, s a megyében statáriumot vezettek be. Zalaegerszegen megindult a találgatás a gyújtogatás okairól: volt, aki haszonszerzést látott az eset mögött; volt, aki arra ragadtatta magát, hogy a királyt gyanúsítsa a magyarok „nyomorgatásával”.

 

Egy szomorú emlék: gettó a belvárosban

Közvetlenül a Pontház mögött, a Boschán Gyula közi társasház falán 1994-től tábla emlékezik a II. világháború vérzivataros időszakára: 1944 májusa és júniusa között ez a terület számított a városi gettó központjának. A kicsiny utcácskában találjuk a 97 éves korában elhurcolt Boschán Gyula (1847–1944) ügyvéd, kormányfőtanácsos, a helyi zsidó hitközség örökös díszelnöke bronz domborművét (Béres János alkotása 2004-ben került fel a falra).

Edison mozgó: zsinagógából mozi

Ma már csak néhány dokumentum emlékeztet arra, hogy az Arany Bárány Szálloda udvarán valaha zsinagóga állt. Egy 1799 körül készült összeírás említi először, ebből tudjuk, hogy a korabeli vendégfogadó szomszédságában délre álló – amúgy mészárszékként működő – uradalmi épület udvarán építették fel.

A feljegyzések szerint az 1805-ös és az 1826-os tűzvészben is leégett, a pusztítást követően mindig újjáépítették. Az izraelita imaházat egészen 1904-ig, a mai Ady utcában felépített új zsinagóga felavatásáig használták rendeltetésének megfelelően, azt követően pedig mozivá alakították át.

Az „Edison mozgó” volt a város első üzletszerűen működő filmszínháza, melyet Gábor Béla, a neves színművész, Gábor Miklós édesapja hozott létre. A II. világháború ezt az épületet sem kímélte: 1945 tavaszán a németek felgyújtották.

 

„Képzelhetetlen vandalizmus”

A Kvártélyház erőszakos esemény helyszínéül is szolgált. A császári királyi pénzügyi biztos (több csendőr és pénzügyőr kíséretében) adófőkönyvet keresett, s ennek érdekében sem 1861. június 8-án, sem pedig szeptember 21-én nem riadt vissza attól, hogy feltöresse az épületben található levéltárat. Utóbb nem kevesebb, mint hatvan csendőrrel vonult a szállásházhoz, hogy meglelje a dokumentumokat. Vésőkkel, dorongokkal mentek neki az ajtónak, a főpénztárnok lakását és az archívumot is feldúlták, felforgatták az irattartókat, a pincétől a padlásig mindent átkutattak, ám az adófőkönyveket nem találták meg. Az eset nem maradt visszhang nélkül: Zala megye közgyűlése az ország törvényhatóságát körlevélben értesítette a császári hatóságok által elkövetett „képzelhetetlen vandalizmusról”.

 

Forgószél a belvárosban

Óriási forgószél pusztított Zalaegerszegen 1892. július 18-án. Noha öt percig sem tartott, súlyos károkat okozott: a Szentháromság szobor kőoszlopát, melyet hiába rögzített vasszeg az alapzathoz, kiemelte 5-6 méteres magasságából, s a földhöz vágta, három darabban esett be a sétatérre.

A ciklon széthordta a házak tetejét (egy sem maradt épen), de szerencsére emberéletet ekkor nem követelt a dühös természet, melynek szeszélyességéről a Zalamegye című újság a következőképpen tudósított: „…sajátos játéka a sorsnak, hogy minél vastagabb volt a fa, annál kegyetlenebbül bánt el vele, és csak az apróbbak, vékonyabbak menekültek meg a pusztulástól.”

 

Egerszegi anekdoták Deák Ferencről

Egyszer Deák Ferenc Zalaegerszegen egy előkelő családból származó fiatalembernél érdeklődött korhely, duhaj életmódja okáról, mire az ifjú a következőt válaszolta: „Kedves urambátyám, minden zseni lump.” Deák a következő válasszal leckéztette meg az ifjút: „De nem minden lump zseni.”

Deák Ferenc mint zalai táblabíró az egyik közgyűlés alkalmával étteremben ebédelt, s az étlapot a kezében tartván az asztalnál ülőkhöz szólt: „Nézzétek, gyerekek, Somlai nemes ember lett.” Magyarázatként az étlapot mutatta: az italok rovatban a pincér a somlai bort ipszilonnal írta.

Keresztury Ház

A villaszerű borházat, melyről Keresztury Dezső olyan szépen megemlékezett, a költő édesapja, dr. Keresztury József ügyvéd (egykoron városunk polgármestere) építtette 1902 és 1904 között. Miután a család elköltözött a városból, a „hegyi hajlék” sokáig gazdátlanul tűrte az enyészetet, mígnem 1978-ban a városi tanács helyreállíttatta.

A Keresztury Ház sajátos átmenetet képez a múzeum és az alkotóház között: aki városunk szülöttének élete, munkássága iránt érdeklődik, ugyanúgy számos információt talál, mint aki a magyar és a világirodalom rejtélyeibe szeretne belemerülni. Jelenleg 7.910 könyv, több folyóirat, diafilm és videofelvétel őrzi a neves irodalmár, akadémikus emlékét, aki értékes bútorai egy részét is a városnak adományozta.

A több könyvészeti remeknek otthont adó épület szalonja voltaképpen időkapszula egy letűnt korszakba: itt láthatjuk a különleges „zsiráf-zongorát”, Keresztury Dezső saját – Budapesten használt – íróasztalát, továbbá azt az állóórát, amely Keresztury József polgármestersége idején mérte az időt a városatya irodájában. A könyvtárban találjuk azt a híres portréképet, amelyet Agárdy Gábor színművész festett a költő 80. születésnapjára a következő ajánlással: „Gábor – aktor – piktor”.

A polcok őrzik a díjakat és a kitüntetéseket, így Keresztury Dezső Széchenyi-díját, a Magyar Örökség-díjat, az 1975-ben neki adományozott zalaegerszegi díszpolgári oklevelet, ami mellé a város pecsétnyomóját is mellékelték. Számtalan fotó, színházi plakát, levél árulkodik az utolsó nagy polihisztorok egyikéről, aki minden művészeti ágról értekezett, s aki az ötvenes éveiben érett költővé.

A város alkotószobát is fenntart, idevárja a Zalából elindult írókat, költőket és tudósokat, bíztatni kívánja mindazokat, akik e táj iránt vonzódnak s művészi, irodalmi alkotókedvvel vagy tudományos kutatás céljából érkeznek Zalaegerszegre.

 

 

Iratkozz fel hírlevelünkre!