Végh Ferenc: Egerszeg végvár és prezídium
Megjelent Végh Ferenc: Egerszeg végvár és város a 17. században
(Zalaegerszegi füzetek 10., 2010.) című könyvében
Összefoglalás:
Egerszeg 17. századi végvárvárosa négy sarokbástyás, palánkfallal övezett település képét mutatta; a sarokvédművek közül hármat név szerint is ismerünk: Felső-bástya, Szenes-bástya és Porkoláb-bástya. A települést, akárcsak a belső várként funkcionáló végvár épülettömbjét árok vette körbe – utóbbi a 19. század elején még létezett (a Várkör neve árulkodik térbeli kiterjedéséről). A végvárvárost egy kőkapun át, déli irányból lehetett megközelíteni; magába a várba a várárkon átívelő hídon, a kettős kapuművön keresztül lehetett bejutni. Az emeleti helyiségek egyike volt „az Úr hímes szobája”, amely valószínűleg az erősség legimpozánsabb lakrésze lehetett. Tilos volt a várárokban mosni, továbbá állatokat a vízbe engedni. A törökök 1664. évi támadása után a végvárvárost valószínűleg kisebb alapterületen állították helyre, tovább szűkítve a belakható teret.
Az egerszegi vár helyének alaprajza a mai térképen – forrás: Göcseji Múzeum (a térképet Eke István rajzolta)
Egerszeg török kori településszerkezetének és látképének rekonstruálásához sajnálatos módon mindössze két 17. századi ábrázolást tudunk segítségül hívni. Johannes Ledentu bécsi udvari hadmérnök 1639 és 1642 között készült tusrajza a veduták karakterisztikus műfaji jegyeit viseli magán, úgymint madártávlati nézőpont, térbeli torzítások, természeti környezet sematizálása, hogy csak a lényegesebb elemeket említsük. Kétségtelen ugyanakkor, hogy készítője helyben szerzett információkra hagyatkozhatott, hiszen ilyeneket magától Batthyány I. Ádám főkapitánytól, a megrendelőtől is kaphatott, nevezetesen a utóbbi egerszegi beosztottjai, elsősorban Sibrik Pál vicegenerális révén, bár szinte bizonyos, hogy Ledentu nem járt a településen. A hadmérnök ismeretei tehát nagy valószínűség szerint csupán másodkézből származtak, bár a kérdés végső tisztázása további célirányos kutatásokat igényel.
A másik ábrázolást 1665 nyarán a Köprülü Ahmed nagyvezír serege által előző évben felgyújtott végvárváros helyreállításával megbízott Jacob von Holst ezredes (hadmérnök) nevével kapcsolja össze a kutatás. A legújabb összefoglalás az alaprajzot a település központjában álló végvárénak tulajdonítja, véleményünk szerint azonban az valójában az újjáépített (lásd erre a feliratot) végvárváros védművei ábrázolja. A két ábrázolás nagyfokú egyezése nem hagy kétséget afelől, hogy mind a veduta, mind az alaprajz valós, helyszínen gyűjtött információk alapján készült, illetve mindkettő a 17. század közepi állapotokat örökítette meg, noha a későbbi már a vár újjáépítése utáni időből. A két korabeli ábrázolás összevetése így nemcsak lehetséges, hanem indokolt is.
Egerszeg végvárvárosa – korabeli elnevezéssel prezídiuma – mindkét rajz tanúsága szerint egy négy sarokbástyás, palánkfallal övezett település képét mutatta, amelyet a Zala vizével táplált árok ölelt körül. A délnyugati, illetve délkeleti bástyája az olasz várépítészeti iskola elvei alapján készült, míg a fennmaradó két sarokvédmű rondellaként határozható meg. A település magában foglalta az egykori püspöki udvarházból kialakított, ugyancsak négyszögletes, szintén árokkal kerített végvár épülettömbjét is, amely így lényegét tekintve belső várként funkcionált. A végvárváros váron kívüli térrészét a kortársak a német nyelvből kölcsönvett, némileg elferdített hóstát szóval jelölték, de esetenként külső vár névvel is illették. A látkép és alaprajz tehát egy kétsejtű (vár és város) település létezéséről árulkodik, mely hasonló fejlődési utat bejárt dunántúli települések, például Kesztely és Szentgrót szerkezetével mutat egyezést. Ledentu a prezídiumtól nyugatra egy további településrészt is ábrázol, amelynek létezése mellett egyelőre csupán közvetett bizonyítékok szólnak. Végvárvárosok esetében ugyan gyakorta találkozunk egy falon kívül elhelyezkedő, jobbágyok lakta városrésszel (innen a neve is: Polgárváros), mely idővel jogilag is elkülönült a zömmel katonák lakta prezídiumtól. Egerszeg esetében azonban ennek a jogi aktusnak jelenleg semmi nyoma.
Egerszeg viszonylag konzervatív utcahálózata szerencsére napjainkig jól megőrizte az egykori védművek nyomvonalát, így lehetőségünk nyílik mind a prezídium, mind a végvár helyének meghatározására. Utóbbi esetben különösen könnyű helyzetben vagyunk, tekintve, hogy a 19. század elején még meglévő várárok feltöltésével létrejött Várkör (korábbi nevén Váralja utca) árulkodik annak térbeli kiterjedéséről. A végvárat egyértelműen a mai bíróság és törvényház területére lokalizálhatjuk, amit alátámaszt, hogy azok részben a püspöki palota alapjaira épültek rá. Póka Antalnak 1826. évi tűzvész után készült térképe segítségével a végvárváros védműveinek vonalvezetése is követhető. A telkek beépítettségi foka ugyanis azt valószínűsíti, hogy a prezídium hóstátja a Batthyány Lajos – Kazinczy tér – Jákum Ferenc – Budai Nagy Antal utcák által körülfogott, közelítőleg négyzetet formázó térrésszel azonos. Feltételezésünket megerősíti a Batthyány és a Budai Nagy Antal utcák saroktelkén a 2001. évi ásatás során feltárt rondella helyzete is. A védmű a várkörök kívül helyezkedik el, következésképpen az nem a végvár, hanem már a prezídium északkeleti sarkán állhatott. Amennyiben e feltevés helytálló és a nemrég feltárt rondella valóban a végvárváros védműveinek egyike volt, annak építési dátuma értelemszerűen a mezőváros körülkerítésének időpontja is egyben.
A rondella a tölgyfacölöpökön végzett dendrokronológiai vizsgálat tanúsága szerint 1608-ban (+, illetve – 5 év) épült. Az írott források az évgyűrű-vizsgálat eredményét még tovább pontosítják, egyetlen lehetséges időpontra szűkítve az egy évtizedes időintervallumot. Ráttky Menyhért egerszegi kapitány kérésére ugyanis 1611-ben Zala vármegye portánként két karót és négy szekér vesszőt rendelt saját hatáskörében Egerszeg megerősítésére. A kapitány-vicegenerális Vas vármegyét is megkereste a Kanizsa elleni végházak, különösen Egerszeg rossz állapota miatt, ami ugyancsak nagy volumenű munkálatokra enged következtetni. Mindez kínálja az összefüggést, hogy a rondella nem a korábban feltételezett időpontban, hanem három évvel később épült, különösen, hogy ez az évgyűrű-vizsgálat lehetséges fél évtizedes hibahatárán is belül van. Minthogy a védmű faanyaga a kivágása után közvetlenül már felhasználásra is került kizárható az a lehetőség is, hogy az épületanyag kivágása és az építés között három év telt volna el. Nagy bizonyosággal állítható tehát, hogy a szóban forgó védművet 1611-ben emelték. Ez egyúttal tehát azt is jelenti, hogy Egerszeg mezőváros rondellával és palánkkal való megerősítése – teljesen érthetően – Kanizsa elestét követően, az 1606. évi zsitvatoroki békével beköszöntő nyugalmasabb időszakban került sor.
Egerszeg vára a kataszteri térképen – forrás: Göcseji Múzeum (a térképet Eke István rajzolta)
Magát a prezídiumot egy kőkapun át, déli irányból lehetett megközelíteni, miként azt az ábrázolások mutatják. A település utcaszerkezetére vonatkozóan ugyanakkor a forrásanyag nem ad fogódzót, ám még az egyes építmények lokalizációja is problémákba ütközik. Bizonyosan tudjuk viszont, hogy a paplak a hóstát keleti felén állt, következőleg abból, hogy az 1657 novemberében kitört, a végvárváros felét elhamvasztó tűzvész innen indult útjára. Ezen a térészen kel keresni Sárkány János vicegenerális házát is, amely ugyancsak áldozatául esett a tomboló tűzvésznek. A betegsége miatt ágyhoz kötött főtisztet szolgálatkész beosztottjai vonszolták ki az égő házból. Egerszegen a 17. században hadszertárat berendeztek, ahol a végház és a végvidék szükségleteire szánt hadianyagot tárolták. Valószínű azonban, hogy ezt nem a támadásoknak jobban kitett hóstátban, hanem magában a belső várban kell keresnünk. A népes katonaság, illetve hozzátartozóik, valamint a helyi polgári lakosság és a jobbágyok minden bizonnyal itt is egyszerű, sárral tapasztott sövényfalu (patics) házakban élték mindennapjaikat. Impozánsabb kőépület kevés állhatot a településen. A Zala-parti városban is meglehetős gyakorisággal pusztító, részben a török támadások számlájára írható, részben természetes eredetű tűzvészek így időről-időre jelentősen átformálhatták a település arculatát. Az 1675. évi égés utána püspök-földesúr előzetes engedélyhez kötötte az építkezéseket és tilalmazta a seregnek a falakon kívüli terjeszkedést, ami – ha betartották – ugyancsak kihathatott a városkép alakulására.
Az 1682. évi unikális végvidéki főkapitányi rendtartás arról árulkodik, hogy a palánkfalak védelmében élő lakosság igencsak szűkében volt a helynek. (Okmánytár No. 17.) Igazolja ezt, hogy a gazdasági célú építményeket lehetőleg a falakon belül helyezték el, bár ebben az is szerepet játszott, hogy a hóstátban tartott, szabadon kóborló marhák és sertések riadó esetén hátráltatták a védekezést. Az óvintézkedések egy része a palánk védelmét volt hivatott szolgálni, többek között a faanyagot rothasztó trágya eltávolításával. Tilalmazva volt továbbá az árokban mosni, illetve az állatokat vízbe engedni. Háromszori kihágás esetén fejvétellel büntették azokat, akik a könnyebb ki- és bejárás végett megbontották a végvárvárost oltalmazó palánkot. A rendtartás ezen felül még egy lényeges adalékkal szolgál a végvárváros korabeli településrendjét illetően. Sejtetni engedi ugyanis, hogy az 1664. évi támadás után a prezídiumot kisebb alapterületen állították helyre, tovább szűkítve ezzel a belakható teret. Holst ezredes 1665. július 10-én kelt jelentéséből kitűnik, hogy a helyreállítás során elsőként paliszáddal vették körül a települést. A kapu felfalazására, a hidak újjáépítésére és a mellvédek kialakítására csak ezután kerülhetett sor. A beszámoló em mond szükségszerűen ellent annak a kortársi értesülésnek, hogy a nagyvezér hadának pusztítása a hóstára korlátozódott. Amennyiben az épen maradt végházba valóban oszmán helyőrség került, az legkésőbb a vasvári békekötés után távozni kényszerült, így ez csak néhány hetet jelenthetett.
Egerszeg 17. századi végvárának első inventáriuma 1568-ból marad ránk, ami létesítésének ante quem dátuma is egyben. Az építmény magját a veszprémi püspök udvarháza alkotta, amelyet a korábbi vélekedéssel ellentétben mindenképpen csak 1541 után erődíthettek meg. Az inventáriumokból egy kétszintes épület képe bontakozik ki, amelybe déli irányból, a várárkon átívelő hídon és a kettős kapuművön keresztül lehetett bejutni. A kúria belső térelosztására vonatkozóan forrásaink sajnos hallgatnak. Az emeleti helyiségek egyike volt „az Úr hímes szobája”, amely a nevéből következőleg az építmény legimpozánsabb lakrésze lehetett, míg a „Szenes ház” alighanem korom borította faláról kapta nevét. Ablakait 1597-ben Pozsonyban készíttetett táblákkal üvegezték be. Az emeletre helyezhetjük továbbá a számtartó szobáját, valamint egy nagyobb helyiséget (palota), de szobát alakítottak ki a konyha felett is. Ezek egyikét egy Regedéből hozatott „kemencének való zöld kályhával” fűtötték, míg egy másik szobában parasztkemence ontotta meleget. Tudjuk azt is, hogy a belső kapunak ugyancsak volt egy szobaként lajtromozott felépítménye. Bizonyosan a földszinten alakították ki a két pincét, amelyeket méretük alapján (kis, illetőleg nagy) különböztettek meg, valamint a konyhát. Nyilván itt kell keresnünk a végvár elmaradhatatlan tartozékát, a börtönt is, furcsa mód azonban a várleltárak egyike sem utal annak létezésére. A fegyvertár funkciója sejtetni engedi, hogy az – érthető okokból – a vár alsó szintjén rendezték be. Tudjuk továbbá, hogy az épület udvarán egy kútból lehetett vizet nyerni, amelyhez egy kővályú is tartozott. A vár sarokvédművei közül csak a Felső-bástyát, másként Górét, a Szenes-bástyát, illetve a Porkoláb-bástyát tudjuk név szerint is megnevezni, lokalizációjuk azonban sajnos továbbra is bizonytalan.
A 17. században a prezídium fa-föld védműveinek rendszeres karbantartása megsokszorozta a korábban csak a végvár javítására fordított munkaerő-szükségletet, amit az országosan 12 napban limitált ingyenmunka kötelezettség, az ún. gratuitus labor volt hivatott biztosítani. Az 1630. évi országgyűlés a Batthyány család birtokkomplexumának részét képező Vas megyei Szentgotthárd, Győrvár, Boldogasszonyfa és Szentiván településeket rendelte Egerszeghez Dobra vár tartozékainak felével, továbbá 12, név szerint felsorolt zalai falut. A század folyamán lényegében ezen 19 zalai és vasi település (nagyjából ugyanennyi porta után) szolgáltatott robotot az egerszegi végvárhoz. A falvak a prezídium húsz kilométeres körzetében feküdtek, ami valószínűsíti, hogy az ingyenmunkát természetben rótták le. A törvényi szabályozást az tette szükségessé, hogy a veszprémi püspökség tulajdonát képező Egerszegnek ismeretink szerint nem voltak tartozékai, ahonnan ingyenmunkát vehetett volna igénybe. A püspökség birtokai pedig – Nova mezőváros kivételével – zömmel a Balaton északi partvidékén feküdtek. Lakik bizonyára Sümeg kővárának, illetve 1656-tól Tapolca palánkjának karbantartásából vették ki részüket, a távoli végvárváros építésére ellenben aligha kötelez(het)ték őket.
Az országgyűlési dekrétum lehetőséget adott az ingyenmunka pénzbeli megváltására is, amivel rendszerint a távolabbi települések éltek. Így járt el az 1630-tól ugyancsak az egerszegi végház szolgálatára rendelt Kőszeg városának tartománya is, mely évi 300 ft-tal tudta le a kötelező állami robotot. Az Alsó-Ausztriának elzálogosított, tucatnyi falut tömörítő, a török-magyar határövezettől távoli uradalom fekvése és gazdasági potenciálja okán a Zala-parti végvárnak biztos bevételi forrást jelentett a korszakban. A pénzben történő megváltás azonban visszaélések lehetőségét hordozta, tekintve, hogy a munka ellenérték a végház (fő)kapitányának a kezéhez folyt be. Keglevics Péter végvidéki kőkapitány-helyettesen például 1500 forintot kértek számon leköszönése utána, ami nagyrészt a kőszegiek váltságpénzéből tevődhetett össze. 1635-ben a mások koronazálog, Borostyánkő tartozékait rendelték Egerszeghez, de három év múltán visszaállt a korábbi gyakorlat. A dobrai jószágokat 1662-ben két esztendőre Körmendnek ítélték, annak leégése miatt. A kiragadott példák éppen ideiglenességük okán igazolják, hogy a meliorációs munkák a fent említett 19 település lakóinak vállára nehezedtek a század egészén át.
Fotómontázs a Göcseji Múzeum fotói, térképei és metszetei alapján
Fennakadás inkább abból fakadt, hogy a kirendelt települések birtokosai megakadályozták a jobbágyaikat törvényi kötelezettségeik teljesítésében. Meglepő módon a Kanizsa elleni végvidék főkapitányait adó Batthyány család is akadályozta a szentgotthárdi klastrom tartományához tartozó települések egerszegi robotmunkáját, azaz ez esetben a végvidéki generális magánérdeke ütközött a régió közérdekével. (Okmánytár No. 28-29.) Ebben közrejátszhatott, hogy a Rába-parti mezővárosban a család maga is várat és helyőrséget tartott fenn. 1634-ben például már kétévi munkával tartoztak a győrvári jobbágyok. 1643 novemberében már csak az ő ez évi munkájuk hiányzott ahhoz, hogy a folyosón körbe lehessen járni a palánkot. Három évvel később a kőszegi uradalom hozzájárulását tartóztatta meg birtokosuk, pedig nagy szükség lett volna a váltságpénzre, hogy abból a várárok ásatásához munkásokat fogadhassanak.
Az esetleges mulasztásokat némileg ellensúlyozta, hogy Zala vármegye saját hatáskörben is dönthetett segítségnyújtásról, amely többnyire faanyag szállítását és néhány nap munkakötelezettséget írt elő, mégpedig portaszám alapján a kapornaki kisebb és/vagy nagyobb járás jobbágyainak. A már említett 1657. évi tűzvész után például a vicegenerális ezer szál palánkfát és hozzá vesszőt kért a nemesi universitastól, amely végül szekereket állíttatott ki a megye két nyugati járásából. 1675-ben ugyancsak tűzvész miatt állítottak ki portánként két szekeret a kapornaki járásokból, összesen 176-ot, azonkívül két-két munkást kétnapi időtartamra. A vármegye egyébiránt már a megelőző században is aktívan kivette részét a „püspökvár” erődítési munkálataiból, jóllehet akkor még nem állomásozott királyi katonaság a falai között, így nem tartozott a végvárak sorába.
A gratuitus labor azonban a jelek szerint a vármegyei segéllyel együtt sem lehetett elegendő. A Kanizsa elleni végek vicegenerálisai, mint a végház első emberei ugyanis olykor saját erszényükből is áldozni kényszerültek a végház építésére. Sárkány János példának okáért „egy rend kőházat, egy kőtornyos kaput, más egy fa górés kaput, két fa bástyát, és körül a palánk mellett föld sáncokat” építtetett, legkevesebb ötezer forintos költséggel. A kapitány áldozatkészségével emelt védművek azonban csak mindössze néhány évig, a végvárváros 1664. évi pusztulásáig oltalmazták a települést. Kárt vallott utóbb Nagy Ferenc főkapitány-helyettes is, aki a vár építésére fordított ezer forint megtérítéséért éveken át hiába írt kérelmeket különböző kormányszervekhez. A vicegenerálisok nyilvántartó szükségből fakadó áldozatvállalása – az állami és vármegyei hozzájárulás mellett, azt mintegy kiegészítve – nagyban hozzájárult a székhelyükként szolgáló végvár(város) védelmi képességének fenntartásához.
A szerző teljes tanulmánya elérhető IDE KATTINTVA!
A kötetben az alábbi fejezetek szerepelnek: A Kanizsa ellen vetett végvidék a 17. század közepén, Egerszeg végvár és prezídium, A véghely sokszínű katonatársadalma, Katonai és “civil” élet a Zala partján, Önkormányzatiság és önszerveződés, Egyházi élet a katolikus megújulás idején, Egerszeg a megyeszékhellyé válás útján.
