A közelmúltban közkedveltté vált medvehagyma szezonjában a zalaiak kedvelt fűszernövénye. A barnamedvék előszeretettel fogyasztják terméseit, olykor még a föld alól is kiássák – erről kapta a nevét ez az évelő növény, mely április-májusban virágzik. Erősen fokhagymaillatú leveleit virágzás előtt szedik és használják fel. Gyűjtésekor fontos az óvatosság, mert a medvehagyma könnyen összetéveszthető a mérgező májusi gyöngyvirággal, illetve az őszi kikericcsel.

Seres Péter fotóján a Mária-kútat, előtérben pedig a fehér virágú medvehagymát láthatjuk.

Már egy 1335-ös okiratból, a zalavári apátság csácsi birtokának határjárásából ismerjük, hogy főként tölgy-, hárs-, fűz-, vadkörtefa és berkenye fordult elő leggyakrabban az erdőterületen (még érdekesebbé teszi az írást, hogy a hársfa neve magyarul is szerepel benne).
Sötét időket idéz fel az 1532-es évszám, amikor is a helyi malmokat kivéve egész Csács leégett, s a lángok még a templomot sem kímélték. 1697-ben hajdúk (egykori egerszegi várkatonák) telepedtek le a beerdősült, elbokrosodott csácsi birtokra, ahová szőlőt telepítettek, továbbá legelőket és szántókat alakítottak ki. A pusztító török idők után Csács viszonylag későn, a XVIII. században népesült be ismét: egy 1730. évi feljegyzés arról tanúskodik, hogy a faluban mindössze 12 ház található, azok is újonnan épültek. A XIX. század első felében „Szabad Csács” rétjét találták a városi határ legjobb legelőjének, míg Bozsok erdejével tűnt ki. A két község 1888-ban egyesült Csácsbozsok néven, az új települést 1963-ban csatolták Zalaegerszeghez. Ma már a megyeszékhely egyik kirándulóparadicsomának számít arborétuma, kockásliliom mezője, túraútvonalai, valamint medvehagyma-lelőhelyei miatt.

1895-ben felújították, ekkor épült a torony elé a timpanonos előcsarnok is. 1930-ban bővítették oldalkápolnával – a lebontott támpilléreket évtizedekkel később, 1975-77 között restaurálták. Szentélyében egy lemeszelt barokk freskóra bukkantak: a falak belső felületén megőrződött az 1532-es tűzvész nyoma.

A kirándulóhely létrehozását Mindszenty József egerszegi plébános is támogatta, a Szűzmária szobor Vörös János alkotása, . A természetjárók szívesen keresték fel e szép környéket, majd szokássá vált, hogy vasárnaponként litániát mondtak itt és énekkel köszöntötték a Boldogságos Szüzet. A forrás jelképe az örök élet kútforrásának és a fiatalság erkölcsi tisztaságának. 1978-ban a szobrot vandálok ledöntötték, majd Szabolcs Péter szobrász restaurálása után ismét visszakerült eredeti helyére. 1990-ben  a forrást és környékét helyreállították, erről tábla is megemlékezik.

A forrás vizét 2008. augusztusában bevizsgálták Bálizs József kántor megrendelésére, a forrás vize kitűnő ásványvíz minőségű.

Az utóbbi években a cserjeszint látványosan bővült, a Zalaegerszegi Erdészet több foltban telepített havasszépe (azálea) fajokat.
Ha visszautaznánk a két világháború közötti időbe, a 83 hektáros arborétum helyén lucfenyvest találnánk. Igaz, a fák nagy részét 1923-ban kitermelték, a városiak mégis kedvelt kirándulóhelyként tartották számon a hegyvidéki bájjal felvértezett területet, mely 1945 előtt a Zalavári Apátság birtokában volt.
A háborút követően a terület egy részén csemetekert létesült, másik részén az erdészet örökzöldeket, számos lombos- és cserjefajt ültetett, továbbá egy parcellán 16 jegenyefenyő fajból álló, kísérleti célokat is szolgáló gyűjteményt létesített. A csemetekertet az 1960-as évek végén megszüntették, ekkor bekerítették a területet és néhány év múlva kialakították az arborétumot.
A jelentős számú védett növényfajjal rendelkező botanikus kertet a városi önkormányzat 2001-ben helyi jelentőségű természeti értéknek nyilvánította.